Nem jöttem még rá mi ennek az oka, de ha visszaemlékszem, mindig is a kereskedelmileg és a rajongók által is megbuktatott albumok, nálam diadaltáncukat járva lettek örök életűek. A Recorder-en megjelent George Michael cikk miatt jutott ez eszembe, hiszen tőle is a Listen Without Prejudice Vol.1 című lemez nálam az első számú anyaga, a többit már rég nem hallgatom. De, hogy alátámasszam ezen állításom, felsorolok még néhány lemezt, bizonyosodjatok meg róla ti is, mennyire kifordult ízlésem van, vagy szembesüljetek vele, hogy a tiétek is hasonló.
Elsőként kezdjük mindjárt a harmadik Deee-Lite lemezzel, a Dewdrops In The Garden-nel, mely a Groove Is In The Heart-hoz szokott rajongóknak igazi csalódás volt, de nem úgy az én fülemnek, aki tudta értékelni az olyan dalokat mint a bohókás Picnic In The Summertime, a Call Me, vagy a dögös River Of Freedom. Persze egyik sem tűnik még sokadik hallgatásra sem slágergyanúsnak, talán ez lehetett a baj ezzel a lemezzel? Amerikában még az első 100 közé sem jutott a Billboard listáján.
Aztán ott a Right Said Fred is ... Ugye nem gondoltátok volna, hogy én valaha is szerettem őket, pedig de! Egy lemez erejéig igazán rajongtam a két kopaszért, 1994 nyarát nekem ők határozták meg. A kocsiban szinte csak a Sex And Travel dalait énekeltem, olyanokat mint a Wonderman, a Comfort Me, a Bumped, a She's My Mrs., vagy a We Live A Life. Tökéletes lemez volt, nem is értem miért nem lett senki kedvence sem.
De ott van például Michael Jackson esete is, akinek a Dangerous című lemezéről minden dal favorit nálam, de mondd, te hány nóta címét nyomod fejből? És a dalszövegeket? Milyen volt a borító? Tudtad, hogy ezen volt a zseniális In The Closet, a Give In To Me, a Who Is It, vagy a Why You Wanna Trip On Me? Ááááá, mindenki csak azt tudja, hogy volt a Billie Jean, a Thriller, meg a Bad, ja és a Black Or White. Például ez utóbbi ezen ...
Kylie-val is így jártam, pont a minap mutattam a Limbo-t egy rajongónak, aki lefikázta, és közölte, hogy ilyen szart még életében nem hallott, holott egy igazi remekmű, persze csak szerintem, mint ahogy az Impossible Princess egésze.
És Stakka Bo-ra emlékeztek még? Tudjátok, ők csinálták a Here We Go című slágert, aztán a név mögött maradt Johan Renck egyedül, és a Supermarket után 2 évvel kiadta The Great Blondino címmel második lemezét, ami szerintem egy csoda volt, nem mintha az elsőt nem kedveltem volna, de a másodikkal ha nagy sikereket nem is ért el, nekem óriási örömöt okozott. Minden idők Top 10 lemeze között ott a helye! Kedvcsinálónak például itt van róla a Softroom, vagy a címadó dal, de én nem hagynám ki a helyetekben a Systemfriend-et sem!
Ezekkel persze még nincs vége a sornak, ott van az Everything But The Girl drum'n'bass albuma, melyet imádtam, de sehol sem ért el akkora sikert mint a korábbi munkáik, aztán a Slam-től a Year Zero, az EMF-től a Stigma, The Verve és a Forth, vagy éppen a U2-tól a Pop! Vajon mi lehet ennek az oka? Miért nem lettek ezek sikeres folytatásai a korábbi lemezeknek amelyekkel az előadó, illetve zenekar befutott? És miért lettek ezek az én kedvenceim? És neked van hasonló a tarsolyodban?
Utolsó kommentek